Kuku könyv (lányos)

Gyerek Neve fel s alá járkált a szobában. Benézett a takaró alá, a függöny mögé, de Kukut sehol sem találta. Kuku, a játékmajom és Gyerek Neve elválaszthatatlan barátok voltak. Gyerek Neve és Kuku kedvence is Gyerek Kedvence volt. És Kuku is ugyanazt a fogkrémet akarta használni, mint Gyerek Neve. Ezenfelül mindenhova együtt mentek. Például a játszótérre, a közértbe, sőt még fogat mosni is. Ám ezúttal egy sokkal nagyobb kaland volt kilátásban: látogatóba készültek a rokonokhoz, akik a Duna túlpartján laktak...

Végül Kuku előkerült kedvenc búvóhelyéről, az ágy alól. Gyerek Neve már éppen betette volna a hátizsákjába, amikor Anya lépett a szobába.
– Most kivételesen ne hozzuk Kukut! – mondta.
– Messzire megyünk, és sok a csomagunk. A végén még kiesik, és elveszítjük.
De Kuku olyan szépen nézett Gyerek Neve szemébe – ő pedig Anyára –, hogy Kuku végül mégis bekerülhetett a hátizsákba. Rögtön felkapaszkodott a peremére, mert mindent látni akart! Hiszen ezúttal komppal fognak átkelni a Dunán, ami izgalmas kalandnak ígérkezik.

A komp fedélzete tele volt autóval, így az emberek a két szélén, a korlátnál álldogáltak. Egyszer csak felbukkant előttük egy emeletes hajó. Gyerek Neve izgatottan kihajolt és integetni kezdett.
– Várjunk csak, ezt nekem is látnom kell! – gondolta Kuku.
Kimászott a hátizsákból és hosszú karjaival rácsimpaszkodott a korlátra. Amikor az emeletes hajó odaért melléjük, hullámai kissé megingatták a kompot.
– Huuuú! – dülöngélt Gyerek Neve.
Kuku pedig vidáman pörgött egyet a korláton. Igen ám, de akkora lendületet vett, hogy a harmadik fordulatnál huss, elrepült és belebukfencezett a Dunába.

Kuku csak zuhant, zuhant, aztán placcs, belecsobbant a vízbe. Ahogy süllyedt, halakat látott maga körül. Még soha életében nem látott halakat! És persze a halak sem majmot! Oda is úsztak köré, és megcsodálták.
– Én is szeretnék ilyen ügyesen úszni! – gondolta irigykedve Kuku, és karjaival megpróbálta utánozni őket.
A halak megmosolyogták Kukut, de aztán kecsesen alá úsztak, és a hátukon felvitték a felszínre.

Amint Kuku feje kibukkant a vízből, észrevett egy üresen hánykolódó paradicsomkonzerv-dobozt. Felkapaszkodott rá, és beleült, mintha csónak lenne. Hosszú karjával vidáman evezett lefelé a folyón, és integetett az arra hajózóknak. Mindenki viszonozta az üdvözlést, igaz néhányan annyira meglepődtek, hogy kis híján belepottyantak a vízbe.

Kukunak egyszer csak eszébe jutott Gyerek Neve és az is, hogy haza szeretne menni.
– Nem sodródhatok messzire a folyón! – gondolta, és kievezett a partra.
Egy üde, zöld parkban találta magát. Hétágra sütött a nap, az emberek sétáltak, babakocsikat toltak és kutyákat sétáltattak. Kuku kicsavarta a vizet a bundájából, aztán keresett egy helyet, ahol kényelmesen megszárítkozhatott. Egy hatalmas platánfára esett a választása. Felkapaszkodott a legvastagabb ágra, és a farkán függeszkedve, fejjel lefele lógva szárítkozott.

Egy lomha bernáthegyi kutya éppen arra sétált és megállt, hogy megjelölje a platánfát. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valahonnan az orrára csöpög a víz.
– Ej, mi a kő, talán esik az eső? – bámult felfelé a bernáthegyi. – Pedig sehol egy felhő!
Ekkor észrevette a feje felett függeszkedő Kukut. Úgy elcsodálkozott, hogy csaholva rögtön a gazdájához szaladt.

A gazdi elgondolkozva nézegette a kismajmot.
– Vajon hogy kerülhetett ide? – morfondírozott.
– Biztosan gyerekek játszottak vele és itt hagyták – gondolta, és leakasztotta az ágról. – Hazaviszem az unokámnak.
– Jaj neee! – tiltakozott Kuku. – Én a kis gazdám, Gyerek Neve melett szeretnék ébredni! Ugyanis elvesztem – tette hozzá szipogva.
– És tudod, hogy merre laktok? – kérdezte a bácsi.
– Sajnos csak azt, hogy Ház Színe színe van a háznak.
A bácsinak ekkor támadt egy ötlete. Felültette Kukut a vállára, és elvitte a közeli bevásárlóközponthoz. Itt sokan megfordulnak – hátha előbbutóbb lesz valaki, aki haza tudja vinni a kismajmot jogos tulajdonosához.

Kukunak ismerős volt a bevásárlóközpont. Hiszen sokszor vásárolt itt Gyerek Neve és Anya is! Emlékezett arra is, hogy van egy jó kis zöldséges az oldalában, ahol finom pirított mogyorót lehet kapni. Rögtön arra vette az irányt, és beállt a sorba. Egy csapat gyerek várakozott előtte. Amint észrevették a kis majmot, felkapták és játszani kezdtek vele. Kuku elmesélte nekik a történetét. A gyerekek sokáig törték a fejüket, hogyan segíthetnének neki, végül aztán odavitték a zöldségeshez.

A zöldséges rögtön megismerte Kukut. Mikor megtudta, hogy elveszett, fogott egy csomagolópapírt, és filctollal, nagybetűkkel ráírta: „Kuku a bevásárlóközpont előtt várja kis gazdáját. Aki segít neki hazajutni, öt kiló epret kap jutalmul.”
– És ha nem szereti az epret? – kérdezték a gyerekek.
– Akkor cseresznyét kap – nyugtatta meg őket a zöldséges. – Azt mindenki szereti.
A plakátokat a gyerekekkel együtt kiragasztgatta a környékbeli fákra, Kukut pedig leültette egy padra a bejárat közelében.
– Várj itt, és nemsokára biztos érted jönnek! – biztatta Kukut.

Kuku éppen a gyerekektől kapott mogyorót majszolta, mikor közvetlenül a pad előtt lefékezett egy autó. Kuku reménykedve ugrott fel, de az autóból nem Gyerek Neve szállt ki, hanem egy termetes asszonyság.
– Ó, jaj, szegény kis elveszett állat! – sopánkodott a néni. – Nem maradhatsz itt, még éhen halnál!
Kuku hiába mutogatott tiltakozásképpen a mogyoróra, a nénivel nem lehetett vitatkozni: fogta és betette a táskájába.

Mikor Kuku kiszabadult a táskából, látta, hogy egy ketrecekkel telis-tele zsúfolt állatkereskedésbe került. A néni fogta Kukut és bezárta az egyik kalitkába, finom csemegék társaságában. Sok kíváncsi szempár tapadt a kismajomra, aki csak szomorúan ült a ketrece sarkában. Az állatok megkérdezték, hogyan került ide. Hatalmas volt a hangzavar: nyávogás, ugatás, brekegés, cincogás, makogás hallatszott mindenfelől.
– Tévedésből – felelte Kuku. – Nekem van gazdám, Gyerek Neve a neve. És haza szeretnék menni hozzá!
– Akkor nyisd ki a kalitkát és szökj el! – cincogták, makogták, ugatták, brekegték neki a többiek. Kuku nemhiába volt majom – ügyesen kidugta a farkát a rácson, és addig tekergette a zárat, amíg sikerült kinyitnia a ketrec ajtaját. Gyorsan kiugrott, és egy belépő vevő mellett huss, kisurrant az ajtón.

Az utcán nagy volt a forgalom, Kuku csak úgy kapkodta a fejét. Autók száguldoztak, emberek siettek ide-oda. A buszmegállóban jó páran várakoztak. Kuku fogta magát és odalépett egy nénihez.
– Tessék mondani, merre van errefelé egy Ház Színe színű ház? Mert én ott lakom, csak most elvesztem.
A néni csak a fejét ingatta, nem tudott segíteni. A buszmegállóba eközben befutott a busz, és Kuku – követve a többiek példáját – felszállt rá.

A buszon nagy volt a tömeg, ezért Kuku inkább a plafonról lógó kapaszkodókon csimpaszkodott. A busz kanyargott, az emberek jobbra dőltek, balra dőltek, Kuku meg vígan himbálózott a fejük felett.
Néhány megállóval később több ismerős házat és üzletet is felfedezett.
– Nini, hiszen errefelé lakunk! – rikkantotta boldogan.
– Akkor jelezni kell! – kiáltották az utasok, és egyszerre vagy húsz ujj nyomta meg a gombot. A busz fékezett, és megállt a megállóban. Kinyílt az ajtó, és Kuku épp leszállni készült, amikor a lépcsőn ismerős arcokat pillantott meg: Gyerek Neve és Anya jöttek szembe vele!

Kuku nagy lendülettel Gyerek Neve nyakába vetette magát. Gyerek Neve boldogan ölelte magához; már nagyon hiányzott neki a barátja! Sokáig azt hitte, örökre elnyelték a Duna habjai, aztán a szomszéd bácsitól hallották, hogy a bevásárlóközpontnál többen látták a majmocskát. Gyerek Neve és Anya éppen oda igyekeztek. A szerencsés találkozás után együtt mentek el köszönetet mondani a zöldségesnek és a gyerekeknek.
Kuku még aznap kapott egy kis piros pórázt, nehogy még egyszer nyoma vesszen.